Ahogy
feljebb néztem, egy egészen különös lányt pillantottam meg. A
haja perzselően vörös volt, és a különös cipőjével együtt,
ő a legfurább lány a suliban, akit valaha láttam. A szája a 360
fokos mosolyból egyszer csak elhervad amikor rám néz. Még mindig
a lába előtt fekszem.
-Köhhm...
Bocsánat! - ugrok hátra.
Egyszer
csak egy szőke hajú, fiú lép a lány mögé és a hátába
támaszkodva a hasát fogva nevet.
-Áhh...
Ő lenne a nagy utódod? Hát ez kész! Röhögőgörcs.
-Pofa
be! - Mordul vissza a lány, és mosolyogva a kezét nyújtja felém.
-Szia!
Én vagyok a klubunk elnöke. A nevem Kylliki Kova.
-H-heló!
Én Syvan Doyle vagyok. - dadogtam.
A
fiú nagyokat szuszogva hátra dőlt, és összetalálkozott a
szemünk. Azt hiszem, A
világos haja, pont eltakarja a szemét.
Tehát
ez lenne a 101-es terem. Nem hasonlít teremre, hiszen minden tele
van kaktuszokkal, és párnákkal, meg könyvekkel tömött
könyvespolcokkal. A falon viszont egy hatalmas plazma tévé lóg,
és néhány hangszóró, előtte pedig egy rakás bordó babzsák
Nem hasonlít egy teremre se, pedig a relax teremnek pont így kéne
kinéznie...
A
fiú és a lány hátrébb lépett. A többiek csak egy helyben
feküdtek a terem különböző részeiben. Micsoda
emberek. Még sosem láttam egyikőjüket sem.
Az
egyik puffon egy hosszú, lila hajú lány könyvet olvas,
gumicsizmában, míg mellette egy másik lány fest valami furcsa
alakot, amit nem tudok meghatározni. A terem leghátsó részében
pedig ül valaki, akinek a fejére van húzva egy lepedő.
-Engem
hívj csak Kyl-nak, vagy csak K-nak. Ő itt Arron Winchest – mutat
a szőke fiúra. - A kis lila tündérke Liah Perpline, és mellette
a barna rövid hajú festőművész, ő „N”, vagyis Nell Hurbert.
-Nagyon
örülök! - mosolygok, de vissza se néz rám senki, aztán egy nagy
ütést érzek a vállamon. A vörös lány rácsapott a vállamra,
majd valamiféle szánalom röhögéssel vegyített arccal makogta:
-Ugyan
nem lesz itt semmi baj, egy kettőre összebarátkozol velünk.
-És
ő? - nézek a sarok felé.
-Ja,
ő csak Theo, de hívd csak a vezetéknevén Cecil-nek. Hallod Cecil?
Told ide a képed, és mutatkozz be szépen! - üvölti a sarokba, de
senki sem reagál, csupán a szőke hajú fiú kezd el halkan
nevetni, majd megfogja a vállam és lenyom egy székre, maga
mellett. Én csak pirulok, mert nem szoktak ilyen közvetlenek lenni
velem. Ő nyugodtan hátra dől, és nézi, ahogy K üvöltözik a
másik srácnak hangosan.
-Nem
hallod szívem? CECIL! GYERE IDE!
Egyszer
csak a szürke lepedő az égbe repül, és a fiú gyorsan kijön
alóla. Igazán helyes. Barna, göndörkés hosszú haja van, de nem
lóg a szemébe. Mellesleg nagyon magas.
-Most
figyelj! - suttogja felém Arron, amivel megszakítja a bámulásom.
-Hányszor
kell még elmondanom? A nevem Kensel, és nem Cecil! Nem tehetek
róla, hogy a hülye finn kiejtéseddel nem tudod felolvasni
normálisan! - ordítja, és a homlokát egészen összeérinti a
nála alacsonyabb Kyl-éval.
-Elmondanám,
hogy elsős voltam! Alig beszéltem a nyelvet, és most nem erről
van szó, mutatkozz be! - utasítja a lány és a fiú egyből
engedelmeskedik. Felém nyújtja a nagy kezét és sóhajtva
elmormolja:
-Theo
Kensel vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. - A mély
hangja bezengi a termet, és mindenki elhallgat. Én alig tudok
megmozdulni, és a kicsi kacsómat hozzáérintem az övéhez.
-S-syvan
Doyle. - még csak rám se nézett.
Ahogy
kimondom visszahúzza a kezét, és elindul hátra, a sarkába.
-Ne
is álmodozz róla! Megbeszélést tartunk, mindenki jöjjön ide.
Theo
felhúzza a vállát, majd visszaballag.
-Na,
mi az első véleményed a klubról?- lehel a fülembe a szőke fiú.
-Ő.
Nem tudom.
-Heh...-
nevet halkan.- Látom elég határozott vagy, de ne aggódj, ilyenkor
még mindenki az. Mi is nagyon visszafogottak vagyunk, mert új vagy.
Te vagy az első.
-Mi?
Miért? - kérdezném, de odébb húzza a székét a többiekhez.
Közben körbegyűltek. Ez lenne a megbeszélés?
-Szóval,-
kezd bele Kylliki- Köszöntök hivatalosan mindenkit az első
tanítási napon, amikor is egy klub napot tartunk. Mivel Sy még nem
ismer minket, ezért tartunk egy gyors bemutatkozást. Kezdje a klub
kabalája Cecil. - mosolyog Ky, miközben Theo szinte megpukkad, de
vesz egy nagy levegőt, és a földre nézve elkezdi:
-A
nevem Theo, Anglia egy kis városkájából jöttem, a koleszben
lakom. Szeretek mangákat olvasni, úszni, biciklizni. Ennyi.
A
szó a mellette ülő lányhoz ér, majd ő kezd el mesélni.
-Liah
vagyok, és olvasok.
Ennyi
lenne? Nem szólt semmi mást. A haja? Vagy valami?
-A
nevem Nell, de szólíts N-nek. Engem kirúgtak a szépművészeti
gimnáziumból, és ezért járok ide. Imádok festeni, de sajnos
nagyon kevesen értik meg a képeimet. - hadarta végig mosolyogva.
Eddig teljesen komoly volt, de most hirtelen nagyon vidám lett.
-Ó,
ó, és még. Amikor festek senki ne zavarjon, mert leharapom a
fejét.
MI?
Oké ezek tényleg nagyon fura emberek. Nem mellesleg olyan
hétköznapian beszélnek, nem mintha London egyik legjobb iskolájába
járnának. Úgy tűnhet, mintha primitív tanulók lennének, de
mégis van bennük valami, amit nem értek. Valamilyen fura,
érthetetlen dolog.
A
szőke fiú a következő, és már hátra dőlt, de Ky közbe vágott
és valamilyen magas hangon kezdett motyogni:
-Izé.
Arron vagyok, és informatikai zseni, de ezt sosem mondom, mert túl
szerény és beszari vagyok. Egyébként imádok zenéket írni, mert
született virtuóz is vagyok, amúgy.
-Ha-ha-ha-ha-ha.
- mordult fel mélyen Arron, miközben N, és Theo, majdnem
kiköhögték a belüket, pedig tényleg nem volt annyira vicces. Én
csak tátott szájjal ültem, szó nélkül.
-Hé!
- szólt nekem Liah. - Nyugi, csak azért röhögnek, mert Arron
sokszor csinálta ugyanezt Kyl-al. Normális a humorérzékük, csak
kicsit retardáltak. - mondta fapofával.
-Rólam
pedig sok mindent lehetne mondani, de annyi elég, hogy focizom,
szájdobolok, mag persze imádom a kaktuszokat. - tehát ezért
van tele velük a terem -Ezek mellett finn származású vagyok,
és néha félrebeszélek. Te jössz.
-A
nevem Syvan, de legtöbben csak Sy-nak szólítanak. 10.-es vagyok,
az A-osztályban, ahol egész jók a jegyeim. Francia, spanyol, Latin
nyelveket tanulok. Szeretek olvasni, varrni és rajzolgatni, de az
ecset nem fér a kezembe. Van egy bátyám, egy húgom, és egy
öcsém, akik ikrek. Az apám viszont nem él velünk, Tudom, nem
vagyok annyira izgi, mint ti, de...
-Ugyan,
te még nagyon fiatal vagy – vágott közbe Ky – előtted az
élet. Amúgy, mi mind végzősök vagyunk Liah-t leszámítva, ő
11.-es.
Hirtelen
megszólalt egy telefon, ami egy furcsa zongora műt kezdett
játszani. Arron előkapta a mobilját, és felkiáltott:
-Megjött.
Mi?
Ismét elképedve ültem a széken, a támláját markolászva, de
hamar jött a válasz.
-Akkor
menj! Vidd Sy-t is! - utasította Ky.
Az
„informatikai zseni” megfogta az alkarom, és ki vonszolt, majd a
lépcsőre nézve elengedett.
-M-Miről
van szó? Mi jött meg? - kérdeztem értetlenkedve.
-Csak
a pizza, és az üdítő. Tudod, a programok helyett, a vezető nőnk
ezt tartotta fontosabbnak. Egyébként ő gondolta ki az ötletet,
hogy legyen egy saját klubunk. Eredetileg, csak egy helyen vesszük
a ruháinkat, onnan ismerjük egymást, de egyikünk sem mehetett egy
klubba sem. Gondolom te is ezért jöttél ide.
-Igen.
A rajzklub már megtelt, de akkor sem mentem volna szívesen. -
válaszoltam a cipőmre bámulva. Most, hogy belegondolok,
először vagyok teljesen kettesben, úgy igazán egy fiúval. Ahogy
őt nézem picit sem zavarja, de én ááá...
-Értem.
Furcsa, hogy ennyire hasonlít a nevetek.
-Ky-al?
-Igen.
-Figyelj,
mi volt az az utódos duma?
-Ó.
Tudod, ő nem az a fajta lány, mint a többi. Valahogy összefogja
az embereket. Minket is összefogott. Mivel jövőre már nem leszünk
itt, Liah pedig elköltözik, a 101-es termi klub, rajtad kívül
felszívódik. Nem arról van szó, hogy toborozz embereket, csak
hátra akar hagyni valakit, aki már látta azt, amit ő, vagy valami
ilyesmi. Ezt majd még úgy is elmondja neked.
-Ó,
oké.
Leértünk
az ajtóhoz, ami kitárult, és valami hihetetlen volt mögötte.
Mintha
Arron klónja lenne. Teljesen ugyan úgy néznek ki.
-Syvan,
bemutatom a klubunk személyi ételfutárát, a bátyámat. Clyd-ot.
-Nagyon
örülök – nyújtottam a kezem.
-Szsintén.
Tessék öcsi, itt van.
-Köszi,
szia!
Becsukódott
az ajtó, és a hat darab pizzát gyorsan felvittük. Már az ajtó
előtt lehetett hallani, ahogy Ky üvöltözik.
-Tippeljünk,
szerintem csak magában ordibál. - hadarta gyorsan Arron.
-Szerintem
Theo-val.
-Nyugodtan
hívd Cecil-nek.
Elmosolyodtam,
majd az ajtó kitárult. Ky farkasszemet nézett egy papírral, és
kiabált?
-Ki
a fene talál ki ilyesmi? Még hogy képeket kell küldeni a klub
tagjairól?! Hülyeség.
A
többiek csak fogták a fejüket, és egy szót sem szóltak.
-É-én
hoztam. - motyogtam halkan.
-Nyugi,
rajta kívül mindenki hozott igazolványképet, csak ő nem. -
mutatott Liah Kyllikki-re.
-Nembaj,
gyorsan! - indult meg az ajtó felé, és ő is megragadta a kezem,
majd kifutottunk az ajtón.
-Mégis
mit csinálunk?
-Kamuzunk
valamit a fotóklubnak.
Leértünk
a másodikra, ahol egy aranyos kamerás matrica mutatta,
megérkeztünk. Ky bekopogott. Hamar ki is nyitotta egy szemüveges
fiú az ajtót.
-Igen?
-A
média tanár küldött, hogy egy próbafotózás illesszetek be a
mai programba. Rólunk kell igazolványképet csinálni.
-Ó?!
Gyertek gyorsan.
Hihetetlen.
Olyan gyorsan mondta, és hibátlanul. Nekem anyanyelvem az angol
ilyen helyzetben mégis félóra után tudnék csak ilyen összefüggő
hazugságot kitalálni.
A
fotóklub terme konzervatív és egyszerű volt. Ilyennek kell lennie
egy átlagos, unalmas térnek.
-Éppen
csendéletről készítettünk képet, de szerencsénk van, a ponyvát
még nem szedtük le.
Egyesével
leültettek mindet, és vagy tíz képet csináltak rólunk. Utána
felálltunk, és a laptopon végignéztük őket. Én teljes
fapofával, míg Ky hatalmas mosollyal szerepelt a képeken.
-Oké,
most nyomtassátok ki!
-Mi?
-A
munkáitokat beszedik, és értékelik.
-Oké,
akkor várjatok egy percet.
Hamarosan
meg is hozták a kemény lapra nyomtatott munkákat. Kylliki megfogta
a papírköteget és már ki is mentünk. Három méterre az ajtótól,
a kukába dobta a képeket, kivéve egyet, amin nagyot mosolyog.
-Most
pedig leadjuk őket.
Nem
tudom eldönteni, hogy ez most gonosz, és rossz cselekedet, vagy jó
volt. Teljesen összezavarodtam. És mi ez az utód dolog? Én csak
egy olyan klubbot kerestem, ahol csak ülök olvasok és lustálkodok.
Ilyen egyszerű. Erre egy ilyen fura emberekből álló csapatot
kaptam, akik teljesen primitívek, valószínűleg bukásra álló,
rossz tanulók. Olyan felsőbbrendűnek érzem magam, amikor belépek
a 101-es terembe. Akkor most én vagyok okos, vagy ők
uninteligensek? Amikor az osztályomba lépek be nem érzek semmi
ilyesmit, sőt. Teljesen szürkének érzem magam. Olyan átlagosnak,
de ha ebe a terembe lépek, hirtelen én leszek Sy, az új lány, de
nem csak ebben vagyok más, ők különlegesek. Ők az egyediek, és
egyszerűen én vagyok az egyetlen szürke. Azt hiszem jobb lesz, ha
átiratkozom jövőhónapban a rajzklubba.
-Itt
vagy? Ugye nem zavartalak meg?
-Ja,
nem.
-Azt
hiszem tudom, min töröd a fejed. Már én is átéltem ezt. Amikor
te vagy a zöldbokájú.
-Az
nem zöldfülű?
-Tényleg,
- mentegetőzött vigyorogva – bocsi, de még van egy két apróság,
amit nem tudok.
-De
hogy lehettél te a legfiatalabb, a klub csak idén jött létre.
-Nem
a klubra gondoltam. Tudod, az amikor valaki más, mint a többiek, az
egy fura dolog. Sokan nem tudják felvállalni önmagukat, ezért
egész életükre beleolvadnak a saját átlagos környezetükre. Az
a közös a 101-es termi klub tagjaiban, hogy ők felvállalták a
másságukat, egytől-egyig. Meg persze lazítani akarnak klub
időben, meg jóban vannak velem.
-Akkor
én biztos nem illek be hozzátok, hiszen teljesen átlagos vagyok.
-Nem
hiszem. Szerintem nem véletlen, hogy a mi klubunkhoz csatlakoztál.
Ez azt mutatja, hogy ki akarsz törni. Legbelül érzed, hogy te is
egyedi vagy, és ki akarsz törni. Minden ember egyedi, nincs kettő
ugyanolyan lélek... Tudom, hogy ez a lelkizős duma nagyon gyász,
de ezt tudnod kell.
Olyan,
mint... valami próféta. Nem tudom mire vélni. Az egyik részem úgy
érzi túl sok lelkizős könyvet olvasott, a másik pedig issza a
szavait. Furcsa. Bár, nem tudom miben lennék különleges. Á...
hülyeség az egész.
Felsétáltunk
a diákirodához, ahol nem volt senki. Mrs. Constans egyedül
üldögélt a székében, és Tom Hardy egyik regényét olvasgatta.
-Jó
napot kívánok! A képeket hoztuk, Mrs. Constans.
-Azt
a belső irodában kell leadni. Vigyázzatok, mert Pókláb kicsit
mérges. - dünnyögte a pult mögül. Ky legyezett egyet a kezével,
majd egy fehér ajtó mögé lépett.
-Ki
az a Pókláb?
-Majd
meglátod – suttogta.
Beléptünk
egy steril iroda szobába, ahol egy fehér íróasztalnál ült, egy
ősz hajú, idő nő.
-Szia
Pókláb!
-Ajj...
Szia Kylliki! - motyogta a fejét fogva.
-Hosszú
volt az éjszakád? - kérdezte Ky, miközben elő vette a képeket.
-Mondhatni.
Hoztad a képeket?
-Persze.
Tegezik
egymást? A diákokon kívül nem ismerek senkit, aki tegezne engem,
vagy én őt. Ez olyan furcsa. Arron-nak igaza volt. Ezt a lányt
körülveszi valamilyen légkör. Az emberek megbíznak benne, vagy
nem is tudom. Azt hiszem, ilyen szeretnék lenni.
-Neee!
- kiáltott fel a hölgy. - A te képed sokkal nagyobb. Miért? Mégis
mit mondjak Mrs. Lospell-nek?
-Ezt
a képet a fotóklubban készítették. Az ott tanuló diákok úgy
tudják ez ellenőrző munka. - mondta teljesen nyugodtan.
-Ajj...
Már megint?
-A
morcos asszonyságnak elég annyit tudnia, hogy amíg a nyáron
otthon csináltattam igazolványképet, ott ez az átlag méret. -
válaszolta, majd mind a ketten kuncogni kezdtek, és valamiért
belőlem is kifakadt. A nagy nevetésbe, Pókláb kezéből az összes
kép az asztalra hullott. Azon a hófehér asztalon voltunk először
együtt mindannyian megörökítve.