IV. Fejezet – Az utolsó nap az iskolában

MICSODA? Nem elég, hogy most látom életemben először két méternél közelebb az igazgatót, nem is beszélve az irodájáról, de még egy büntetés része is leszek? A mai napom egyszerűen meghökkentő - fulladoztam a gondolataimban.

-Hogy mondja? - kiáltott Ky, de miután töprengett három másodpercig, és felváltva nézett rám a padlóval , higgadtan folytatta:

-Hiszen, így belegondolva ez nem is annyira rossz. Szegény Syvan, ez inkább neki büntetés.

-Téved kisasszony! - vágott közbe a Mr. Warder – Miss Doyle a tovább tanulási listákon a 'tanár'-t is megjelölte. Ez a kis óvonősködés bizonyára jó tanulási módszer lesz számára.

Feladom! Hazamegyek. Elutazom Kínába és férjhez megyek. Honnan a fenéből tudja, hogy mit jelöltem be? Még én sem emlékeztem rá. Miért olvasná el? Áááá...

-Köszönöm az útbaigazítás Igazgató úr, menjünk! - mondta Ky, és megragadta a kezem.

-Ó, Miss Kova maga maradjon még egy percre!

-Igen is!

Amint illedelmesen elköszöntem, már igyekeztem is ki abból a szobából. Mégis hány ember lapját olvasta el az az ember?

Igyekeztem volna visszamenni a terembe, de egyszer csak valami csattanásra lettem figyelmes. Ez mi volt? Onnan jött...

Visszaballagtam a nagy ajtóhoz és a kulcslyukra meredtem. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a megfelelő szöget, de szinte azonnal hátra estem a döbbenettől.

A csattanás oka valószínűleg az a papírtömeg volt, ami az ölelkező igazgató és Kyl lábai mellett hevertek. Gyorsan felálltam, és szinte futva léptem ki az épületből.

Vajon meghallották, ahogy elestem? Mi lesz most velem? Tudok a titkukról. Most biztosan kifognak rúgni az iskolából! Jajj, ne! Anya mit fog szólni hozzá?

Nem tudtam visszafogni magam, amint kiléptem az épületből rohantam. Futottam át az udvaron, be a klubépületbe, le a fal mellé. Összeroskadtam, és az arcomat a térdemhez húztam.

Vége. Egy ilyen kaliberű titokkal rendelkezem. Az igazgató és egy diák? Ha még a lánya lenne, de ez kizárt. Ky finn, Mr Warder pedig... még a neve is mutatja. Itt az ideje, hogy elutazzak. Nem is tudom hová. Talán ha Párizsba mennék? A pénzemből megélnék egy-két évig... Mi volt ez?

Az ajtó becsapódott. Valaki belépett, és felém közeledett.

Jajj, ne! Biztos Ky az. Azt akarja majd, hogy menjek vissza vele.

Sebesen felálltam remegő lábaimra. Elindultam futva a lépcső felé.

-Hé! - kiálltott. - Várj már! Én vagyok az! Anastazia!

Megtorpanva megmarkoltam a korlátot és visszanéztem. Ő volt az.

***

-Nembaj, gyorsan!

-Ezek meg hova mentek? - nézett az ajtó felé Theo, majd a tekintete Arron-ra szegeződött – Ááá... A pizza! - ugrott oda.

Arron lepakolta a gyorskaját, és Nell-re nézett. A lány bólintott, majd elindultak lefelé. Theo értelmetlenül Liah-től várt magyarázatot. Ő felhúzta a vállát és flegmán válaszolt:

-Elmentek az orvosi adatokért, nem elég a vércsoport egyezés. Hülye.

N, Arronnal a nyakán egészen az első épületig loholt, majd beléptek az orvasi szobába, ahol egy morcos, kövér hölgy nézett rájuk kihívóan.

-Mi a panasz?

-Gyorsan, gyorsan! - hüledezett N.

-Az a harcművészt klub – köhögött – a bordám.

-Na jöjjön fiatalember! - utasított a nő.

Arron ránézett N-re, majd egy pármásodperces tekintetcsata után kijelentette:

-Na, de hölgyem! Egy lány előtt? - mentegetőzött magas hangon.

A védőnő magasra húzott szemöldökkel, de elhúzta a térfüggöny, és mutatta az utat a sérült bordáknak. Arron belépett, majd levette a pólóját.

Közben N az orvosi számítógéphez sietett, és gyorsan beírta az adatokat, amíg a bűntársa próbálta húzni az időt.

-Itt fáj?

-Nem.

-És i...

-Áuuu!

-Értem.

-Kérem, egy cseppet óvatosabban!

-Ki az orvos maga, vagy én?

-E-elnézést...

-Ahogy nézem nincs törés, csak enyhe húzódás. Egy-két héten belül beforr- mondta a védőnő, majd elhúzta a függönyt.

-Maga meg mi a ménkű't csinál? - értetlenkedett.

-Ó, bocsánat, de annyira érdekesek ezek a képek az asztalon. - mosolygott N.

-Ó, - hökkent meg – ő az én kicsi lányom – kezdte el mutogatni.

-Nagyon aranyos kislány. - vigyorgott Arron.

-Köhömm... Igen, igen, fordította a képet hasára – de most már irány vissza a klubtermekbe!

Kisétáltak, majd N, azonnal átölelte boldogan a fiút.

-Egyeznek! Megtaláltuk a tökéletes alanyt! Meg fog gyógyulni!

-Ez fantasztikus! - örvendezett Arron, majd mosolyogva indultak el a 101-es terem felé.

-Álj! - kiálltott fel - Nem úszod meg!

-Mit?

-Azt, hogy miattad, megint egy tanár azt feltételezi rólam, hogy meleg vagyok! - mutatott az orvosi felé.

-De ő nem tanár. - nevetett N.

-Nem érdekel! Ez a te hibád! - korholta morcosan a lányt.

-Nyugi, nyugi, majd megbosszulhatod legközelebb.

-Mond csak... - komolyodott el teljesen Arron.

-Mi az? - nézett rá vigasztalóan Nell.

-Te még nem voltál féltékeny Kyl-ra? - kérdezte lehangoltan.

-Miért, te már voltál James-re? Szerintem Kyl tett a meggyógyulásáért a legtöbbet. Neki köszönheti az életét, és ez nem baj. Néha egy barát többet tud tenni értünk, mint a szerelmünk. Én nem tudtam őt megmenteni. - szomorodott el N, és a szeme megtelt könnyekkel.

***

-És milyen a te klubod? - kérdezte Ana.

-Furcsa.

-Ott maradsz félévig?

-Hát az nem hinném... - mondtam, és eszembe jutott minden, pedig már egy pillanatig elfelejtettem. Anastazia olyan szépeket mesélt a klubjáról. Mindenki normális, nem tegezték a tanárokat, mindenkin sima ruha volt, nem is beszélve a tanár-diák kapcsolatok elvetéséről. Á. Azt hiszem nem kellett volna Mrs. Constance-ra hallgatnom.

-Na én lassan megyek. Neked is a saját termedben a helyed – tanácsolta Ana.

Bólintottam, és elindultam. Lassan. Csak lépkedtem, minél később kelljen a többiek szeme elé kerülnöm.

Elmondjam nekik, amit láttam? Vajon ők tudják? Őket nem rúgták ki miatta? Nem... Jobb ha tartom a szám.

Felbaktattam, és beléptem a 101-es terembe, ahol csak Liah,és Theo volt.

-Öhm... a többiek?

-Ó, szia! - köszönt mély dörgős hangon, és olvasta tovább a furcsa könyve utolsó pár oldalát, amit fordítva nézett. Mire odasétáltam a táskámig, hangos kiáltásban tört ki:

-Mi? Ilyen nincs! Itt nem fejezhették be! Nem fogom kibírni! Azonnal el kell olvasnom a következőt!

-Csend legyen! - utasította tekintélyt parancsolóan Liah.

-Eljössz velem?

-Mi? Hogy én? - néztem körbe bugyután.

-Igen...

-O-oké. -dadogtam.

-Hozd a kabátodat, hideg van. - nyújtotta felém az egyen ruhához tartozó kosztüm felsőt, majd kimentünk.

Ha jobban belegondolok, ő az első, aki nem rángat ki a teremből, és a második fiú, akivel kötelezettség nélkül kettesben vagyok.

-Tudod mi ez? - mutatta fel a furcsa könyvet, majd odaadta a kezembe. Sokkal kisebb volt egy átlagosnál, nem is beszélve a vékony borítóról. A belseje pedig tele volt fekete-fehér rajzokkal.

-Ez egy képregény? - kérdeztem értettlenül.

-Ha-ha-ha-ha-ha... - nevetett – Nem, ez egy manga.

-M-Micsoda?

-Ez egy japán ”képregény”.

-Értem.

-Igazából elég rövidek, de nagyon olcsók is.

-Érdekes.

-Ha szeretnéd, kölcsönadom őket.

-Köszönöm, - adtam vissza neki – de most hová megyünk?

-Könyvesboltba. Most fejeztem be az utolsót, ami megvolt nekem, de az író olyan helyen fejezte be, amit ááá...

-Szóval nem bírod ki. - mosolyogtam.

-Pontosan - vigyorgott vissza rám.

-Egyébként bocsánat amiért olyan durván mutatkoztam be, de Ky néha kiakaszt...

-Semmi baj. - mentegetőztem, bár nem tudom miért.

Tényleg. Ky. Ez az utolsó nap valószínűleg, hogy a suliban vagyok. Azt hiszem, kiélvezem!

Elsétáltunk a portáig, ami az első épületen keresztül vezetett az utcára.

-Hogyan jutunk ki?

-Ááá... Jóban vagyunk a portással, csak mosolyogj!

Besétáltunk az épületbe, át a folyosókon, egészen a portászugig. Ott, egy öreg, ősz, egyberuhás bácsi intett felénk mosolyogva, amit mi viszonoztunk. Elmentünk a kapuig, ami egyszer csak rezzent, és egy csapásra kinyílt.

Még sosem láttam zárva ezt a kaput... Szabálysértőnek érzem magam, de nem érdekel. Ha már úgy is kirúgnak, teszek is érte! Elmehet mindenki aaaa... hogy is szokták mondani? A fenébe! Ez az. Nem izgat se az igazgató, aki diákokat ölelget, se az anyukám, aki csak kritizálni, és parancsolni tud, nem is beszélve az apámról, akit alig látok....

Oké, az Anyuról szóló részt mégsem...

-Meg is jöttünk - mutatott a boltra. Nem is figyeltem, és már megérkeztünk.

Nem volt hétköznapi, sőt nagyon is apró. A csilingelő ajtó mögött viszont, több száz kicsi manga állt.

-Egy perc, addig nyugodtan nézelődj.

Körbe vettek a kicsi könyvecskék, de mégis... Egyetlen egy nyerte el a tetszésemet. Nem volt rajta se szám, de még színes se volt.

Az elejét nem értettem, de az alcíme ez volt:

-Ez tetszik? Én még nem olvastam. Az izgalmasabbakat jobban szeretem... - ijesztett meg hátulról Theo.

-Öhmm... Csak szép a csomagolása.

-Olvasd el! Meg kapod klubköszöntő ajándék gyanánt.

-Mi? Nem, köszönöm, de én nem vagyok csorba lány.

-Micsoda?

-Nem érdekes, de azért köszi! Kint megvárlak. - sétáltam ki az ajtón, ami egy csilingeléssel mondott búcsút.

Nem sokára ismét zenélni kezdett, és Theo egy zacskóval együtt jött felém.

-Tessék! - vette ki belőle a mangát.

-Nem fogad...

-FOGD! - nyomatékosította, és én átvettem a gyönyörű könyvecskét.

-Most már félig ”csorba lány” vagy. - folytatta, majd elindultunk vissza, az iskola felé.

Az iskola előtti téren éppen egy turista csoport sétált végig, akik elkezdtek mutogatni ránk.

Jajj ne! Ezek tudják! Érzik, hogy sunyulok. Biztosan maguk között ki is beszéltek, hogy mennyire lógós vagyok. Érzem a bőrömön a tekintetüket! Utálnak engem. Anyu is tuti meg fogja érezni rajtam. Á... diszkrétebben kellene távoznom a suliból... MI A......!?

Amint lenéztem, egy furcsa repedés volt a földön, amibe sikerült belelépnem, majd Theora esnem...

-ÁÁÁ... - kiáltottam, amin a turisták önfeledt nevetésbe kezdtek.

-Vége. Teljesen csorba vagy.

***