IV. Fejezet – Az utolsó nap az iskolában

MICSODA? Nem elég, hogy most látom életemben először két méternél közelebb az igazgatót, nem is beszélve az irodájáról, de még egy büntetés része is leszek? A mai napom egyszerűen meghökkentő - fulladoztam a gondolataimban.

-Hogy mondja? - kiáltott Ky, de miután töprengett három másodpercig, és felváltva nézett rám a padlóval , higgadtan folytatta:

-Hiszen, így belegondolva ez nem is annyira rossz. Szegény Syvan, ez inkább neki büntetés.

-Téved kisasszony! - vágott közbe a Mr. Warder – Miss Doyle a tovább tanulási listákon a 'tanár'-t is megjelölte. Ez a kis óvonősködés bizonyára jó tanulási módszer lesz számára.

Feladom! Hazamegyek. Elutazom Kínába és férjhez megyek. Honnan a fenéből tudja, hogy mit jelöltem be? Még én sem emlékeztem rá. Miért olvasná el? Áááá...

-Köszönöm az útbaigazítás Igazgató úr, menjünk! - mondta Ky, és megragadta a kezem.

-Ó, Miss Kova maga maradjon még egy percre!

-Igen is!

Amint illedelmesen elköszöntem, már igyekeztem is ki abból a szobából. Mégis hány ember lapját olvasta el az az ember?

Igyekeztem volna visszamenni a terembe, de egyszer csak valami csattanásra lettem figyelmes. Ez mi volt? Onnan jött...

Visszaballagtam a nagy ajtóhoz és a kulcslyukra meredtem. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a megfelelő szöget, de szinte azonnal hátra estem a döbbenettől.

A csattanás oka valószínűleg az a papírtömeg volt, ami az ölelkező igazgató és Kyl lábai mellett hevertek. Gyorsan felálltam, és szinte futva léptem ki az épületből.

Vajon meghallották, ahogy elestem? Mi lesz most velem? Tudok a titkukról. Most biztosan kifognak rúgni az iskolából! Jajj, ne! Anya mit fog szólni hozzá?

Nem tudtam visszafogni magam, amint kiléptem az épületből rohantam. Futottam át az udvaron, be a klubépületbe, le a fal mellé. Összeroskadtam, és az arcomat a térdemhez húztam.

Vége. Egy ilyen kaliberű titokkal rendelkezem. Az igazgató és egy diák? Ha még a lánya lenne, de ez kizárt. Ky finn, Mr Warder pedig... még a neve is mutatja. Itt az ideje, hogy elutazzak. Nem is tudom hová. Talán ha Párizsba mennék? A pénzemből megélnék egy-két évig... Mi volt ez?

Az ajtó becsapódott. Valaki belépett, és felém közeledett.

Jajj, ne! Biztos Ky az. Azt akarja majd, hogy menjek vissza vele.

Sebesen felálltam remegő lábaimra. Elindultam futva a lépcső felé.

-Hé! - kiálltott. - Várj már! Én vagyok az! Anastazia!

Megtorpanva megmarkoltam a korlátot és visszanéztem. Ő volt az.

***

-Nembaj, gyorsan!

-Ezek meg hova mentek? - nézett az ajtó felé Theo, majd a tekintete Arron-ra szegeződött – Ááá... A pizza! - ugrott oda.

Arron lepakolta a gyorskaját, és Nell-re nézett. A lány bólintott, majd elindultak lefelé. Theo értelmetlenül Liah-től várt magyarázatot. Ő felhúzta a vállát és flegmán válaszolt:

-Elmentek az orvosi adatokért, nem elég a vércsoport egyezés. Hülye.

N, Arronnal a nyakán egészen az első épületig loholt, majd beléptek az orvasi szobába, ahol egy morcos, kövér hölgy nézett rájuk kihívóan.

-Mi a panasz?

-Gyorsan, gyorsan! - hüledezett N.

-Az a harcművészt klub – köhögött – a bordám.

-Na jöjjön fiatalember! - utasított a nő.

Arron ránézett N-re, majd egy pármásodperces tekintetcsata után kijelentette:

-Na, de hölgyem! Egy lány előtt? - mentegetőzött magas hangon.

A védőnő magasra húzott szemöldökkel, de elhúzta a térfüggöny, és mutatta az utat a sérült bordáknak. Arron belépett, majd levette a pólóját.

Közben N az orvosi számítógéphez sietett, és gyorsan beírta az adatokat, amíg a bűntársa próbálta húzni az időt.

-Itt fáj?

-Nem.

-És i...

-Áuuu!

-Értem.

-Kérem, egy cseppet óvatosabban!

-Ki az orvos maga, vagy én?

-E-elnézést...

-Ahogy nézem nincs törés, csak enyhe húzódás. Egy-két héten belül beforr- mondta a védőnő, majd elhúzta a függönyt.

-Maga meg mi a ménkű't csinál? - értetlenkedett.

-Ó, bocsánat, de annyira érdekesek ezek a képek az asztalon. - mosolygott N.

-Ó, - hökkent meg – ő az én kicsi lányom – kezdte el mutogatni.

-Nagyon aranyos kislány. - vigyorgott Arron.

-Köhömm... Igen, igen, fordította a képet hasára – de most már irány vissza a klubtermekbe!

Kisétáltak, majd N, azonnal átölelte boldogan a fiút.

-Egyeznek! Megtaláltuk a tökéletes alanyt! Meg fog gyógyulni!

-Ez fantasztikus! - örvendezett Arron, majd mosolyogva indultak el a 101-es terem felé.

-Álj! - kiálltott fel - Nem úszod meg!

-Mit?

-Azt, hogy miattad, megint egy tanár azt feltételezi rólam, hogy meleg vagyok! - mutatott az orvosi felé.

-De ő nem tanár. - nevetett N.

-Nem érdekel! Ez a te hibád! - korholta morcosan a lányt.

-Nyugi, nyugi, majd megbosszulhatod legközelebb.

-Mond csak... - komolyodott el teljesen Arron.

-Mi az? - nézett rá vigasztalóan Nell.

-Te még nem voltál féltékeny Kyl-ra? - kérdezte lehangoltan.

-Miért, te már voltál James-re? Szerintem Kyl tett a meggyógyulásáért a legtöbbet. Neki köszönheti az életét, és ez nem baj. Néha egy barát többet tud tenni értünk, mint a szerelmünk. Én nem tudtam őt megmenteni. - szomorodott el N, és a szeme megtelt könnyekkel.

***

-És milyen a te klubod? - kérdezte Ana.

-Furcsa.

-Ott maradsz félévig?

-Hát az nem hinném... - mondtam, és eszembe jutott minden, pedig már egy pillanatig elfelejtettem. Anastazia olyan szépeket mesélt a klubjáról. Mindenki normális, nem tegezték a tanárokat, mindenkin sima ruha volt, nem is beszélve a tanár-diák kapcsolatok elvetéséről. Á. Azt hiszem nem kellett volna Mrs. Constance-ra hallgatnom.

-Na én lassan megyek. Neked is a saját termedben a helyed – tanácsolta Ana.

Bólintottam, és elindultam. Lassan. Csak lépkedtem, minél később kelljen a többiek szeme elé kerülnöm.

Elmondjam nekik, amit láttam? Vajon ők tudják? Őket nem rúgták ki miatta? Nem... Jobb ha tartom a szám.

Felbaktattam, és beléptem a 101-es terembe, ahol csak Liah,és Theo volt.

-Öhm... a többiek?

-Ó, szia! - köszönt mély dörgős hangon, és olvasta tovább a furcsa könyve utolsó pár oldalát, amit fordítva nézett. Mire odasétáltam a táskámig, hangos kiáltásban tört ki:

-Mi? Ilyen nincs! Itt nem fejezhették be! Nem fogom kibírni! Azonnal el kell olvasnom a következőt!

-Csend legyen! - utasította tekintélyt parancsolóan Liah.

-Eljössz velem?

-Mi? Hogy én? - néztem körbe bugyután.

-Igen...

-O-oké. -dadogtam.

-Hozd a kabátodat, hideg van. - nyújtotta felém az egyen ruhához tartozó kosztüm felsőt, majd kimentünk.

Ha jobban belegondolok, ő az első, aki nem rángat ki a teremből, és a második fiú, akivel kötelezettség nélkül kettesben vagyok.

-Tudod mi ez? - mutatta fel a furcsa könyvet, majd odaadta a kezembe. Sokkal kisebb volt egy átlagosnál, nem is beszélve a vékony borítóról. A belseje pedig tele volt fekete-fehér rajzokkal.

-Ez egy képregény? - kérdeztem értettlenül.

-Ha-ha-ha-ha-ha... - nevetett – Nem, ez egy manga.

-M-Micsoda?

-Ez egy japán ”képregény”.

-Értem.

-Igazából elég rövidek, de nagyon olcsók is.

-Érdekes.

-Ha szeretnéd, kölcsönadom őket.

-Köszönöm, - adtam vissza neki – de most hová megyünk?

-Könyvesboltba. Most fejeztem be az utolsót, ami megvolt nekem, de az író olyan helyen fejezte be, amit ááá...

-Szóval nem bírod ki. - mosolyogtam.

-Pontosan - vigyorgott vissza rám.

-Egyébként bocsánat amiért olyan durván mutatkoztam be, de Ky néha kiakaszt...

-Semmi baj. - mentegetőztem, bár nem tudom miért.

Tényleg. Ky. Ez az utolsó nap valószínűleg, hogy a suliban vagyok. Azt hiszem, kiélvezem!

Elsétáltunk a portáig, ami az első épületen keresztül vezetett az utcára.

-Hogyan jutunk ki?

-Ááá... Jóban vagyunk a portással, csak mosolyogj!

Besétáltunk az épületbe, át a folyosókon, egészen a portászugig. Ott, egy öreg, ősz, egyberuhás bácsi intett felénk mosolyogva, amit mi viszonoztunk. Elmentünk a kapuig, ami egyszer csak rezzent, és egy csapásra kinyílt.

Még sosem láttam zárva ezt a kaput... Szabálysértőnek érzem magam, de nem érdekel. Ha már úgy is kirúgnak, teszek is érte! Elmehet mindenki aaaa... hogy is szokták mondani? A fenébe! Ez az. Nem izgat se az igazgató, aki diákokat ölelget, se az anyukám, aki csak kritizálni, és parancsolni tud, nem is beszélve az apámról, akit alig látok....

Oké, az Anyuról szóló részt mégsem...

-Meg is jöttünk - mutatott a boltra. Nem is figyeltem, és már megérkeztünk.

Nem volt hétköznapi, sőt nagyon is apró. A csilingelő ajtó mögött viszont, több száz kicsi manga állt.

-Egy perc, addig nyugodtan nézelődj.

Körbe vettek a kicsi könyvecskék, de mégis... Egyetlen egy nyerte el a tetszésemet. Nem volt rajta se szám, de még színes se volt.

Az elejét nem értettem, de az alcíme ez volt:

-Ez tetszik? Én még nem olvastam. Az izgalmasabbakat jobban szeretem... - ijesztett meg hátulról Theo.

-Öhmm... Csak szép a csomagolása.

-Olvasd el! Meg kapod klubköszöntő ajándék gyanánt.

-Mi? Nem, köszönöm, de én nem vagyok csorba lány.

-Micsoda?

-Nem érdekes, de azért köszi! Kint megvárlak. - sétáltam ki az ajtón, ami egy csilingeléssel mondott búcsút.

Nem sokára ismét zenélni kezdett, és Theo egy zacskóval együtt jött felém.

-Tessék! - vette ki belőle a mangát.

-Nem fogad...

-FOGD! - nyomatékosította, és én átvettem a gyönyörű könyvecskét.

-Most már félig ”csorba lány” vagy. - folytatta, majd elindultunk vissza, az iskola felé.

Az iskola előtti téren éppen egy turista csoport sétált végig, akik elkezdtek mutogatni ránk.

Jajj ne! Ezek tudják! Érzik, hogy sunyulok. Biztosan maguk között ki is beszéltek, hogy mennyire lógós vagyok. Érzem a bőrömön a tekintetüket! Utálnak engem. Anyu is tuti meg fogja érezni rajtam. Á... diszkrétebben kellene távoznom a suliból... MI A......!?

Amint lenéztem, egy furcsa repedés volt a földön, amibe sikerült belelépnem, majd Theora esnem...

-ÁÁÁ... - kiáltottam, amin a turisták önfeledt nevetésbe kezdtek.

-Vége. Teljesen csorba vagy.

***

III. Fejezet - A pesztráló

Miután végeztünk a fehér irodában, néhány új információ tudatában mehettem vissza a 101-es terembe. Kiderült, Pókláb, régen tanár volt, aki tanította Ky-t, és Arront, ugyanis ők egy osztályba járnak, a 12/d-be. Theo a 12/a-ba, N, a 12/b-be. Nell, egy válogatáson került be az iskolába Kyl-al, Theo pedig ugyanabban a koleszban lakik. Liah pedig, a könyvtárban dolgozik, ezért sokszor összefutottak K-val. Tulajdonképpen, ez a klub, azoknak a társasága, akik kiérdemelték a figyelmét, és akiket a barátainak választott. Én, mégis, hogy kerülök ide?

-Hát, most már tudod hogy verbuválódtunk össze.

-Igen. Kezdek tisztában lenni a dolgokkal, de miért nem mondtátok, hogy ti egy baráti társaság vagytok, és nem kellek oda?

-Egy, úgy nézünk ki? Csak én vagyok mindenkivel jóban, Liah például, N-en kívül mindenkit utál.

-Áh.

-Kettő, 6 fő kell minimum, hogy fenntartsuk a klubbot. De biztos voltam benne, hogy az utolsó pillanatban minket választasz.

-Mi? - kérdeztem értetlenül.

-Semmi. Ettől függetlenül, egy dolog van, ami összehoz mindenkit...

-Micsoda?

-Arron, és Theo szívatása. Ha tudnád mennyit nevettünk rajta. A koleszban közös mosógépek vannak, és valaki egyszer ”véletlenül” bennhagyta a gépben a rózsaszín ingét, mielőtt Cecil berakta volna az egyenruháját, és az egész pink lett. Halálian cuki volt. - harsogta hangosan, és természetesen engem is elkapott a nevetés, ahogy a morcos Theo-t elképzeltem Rózsaszín ruhában. Ez már nem is kuncogás, hangos röhögés volt.

-I-ilyenkor kicsit bánom, hogy nem vagyok a ti épületetekben. - köhögtem.

A harsogásunkat azonban egy öltönyös férfi közeledése zavarta meg. Messziről látszódott, hogy drága a ruhája, és őszes a a haja, és a szakálla. Mikor közelebb lépett megállt előttünk, és bennem meg állt a levegő. Az igazgatóval álltunk szemben.

Ilyen közelről még sosem láttam. Most ki fog minket rúgni, amiért hangosan nevettünk? Ajj... Halkabbnak kellett volna lennünk, de azért Theo rózsaszínben?

-Miss Kylliki! - szólította meg.

Mi a fene? Ky, még az igazgatót is ismeri? Ki ez a lány?

-Mr. Warder!

-Az irodámba! Most!- utasított, és már indultunk is. Én próbáltam életem legszabályosabb lépéseit produkálni, amíg K, bohókásan lépkedett, közben az igazgatót győzködve.

-De Mr. Warder! Már megint? A múlthéten is voltam már...

-Az volt az utolsó figyelmeztetésem. - mondta nyugodt, mély hangon.

Annak ellenére, hogy egy ilyen nagy nevű iskola igazgatója, egész fiatal. A harmincas éveinek a közepén járhat, hiszen még nem ősz teljesen a haja.

Keresztül mentünk egy nagy termen, ami sötét volt, majd egy keskeny folyosón. Egy hatalmas feketefenyő ajtóhoz értünk, amit udvariasan kinyitott előttünk. Egy hasonló íróasztal és rengetek papír tárult fel a szemünk előtt. Ky, lazán besétált, majd ledobta magát az egyik székre. Én óvatosan, kihúzott vállakkal ültem mellette.

-Tehát, még egy hangoskodás. Ej, ej. Milyen büntetést is adhatnék magának? - szólt elegánsan.

-Már túl vagyunk ezen nem? Most nincs senki ebben az épületben a tanárokon kívül. Nem zavartam órát.

-Ez nem menti fel... Legyen - állt fel az asztaltól. - Ez esetben,

Nyugodtak. Mind a ketten, mintha csak egy sima ismerőssel beszélnének, pedig... Most ki fogják rúgni Ky-t? Hallottam, hogy sok intője van, de ez... Alig ismerem, de nem akarom, hogy elmenjen. Furcsa, de az még különösebb, hogy úgy érzem, nem is vagyok a szobában. Láthatatlan vagyok.

-Maga, és Miss Doyle...

Tudja a nevem?!

-Mivel elkísérte a bajban, igaz először, maga tökéletes a rakoncátlan Kylliky... pesztrálására.

***

-És mégis milyen ember, - nézett rá az igazolványra – hogy nem használja ki a fuvart?

-Rendes tanuló. Igazából elég csendes. A barátait még sosem hozta haza.

-Ha-ha-ha-ha-ha. Hát ezt nem csodálom, ha rád nézek már is meg áll bennem a vér. Rajtam kívül ki ülne be melléd?

-Na, de?!

-Miért metrózik?

-Akármilyen furcsán is fog hangzani, de ő más mint a többi Rutherfod-os. Az az a hely, ahol senki nem tartja felügyelet alatt. Szerintem ő tökéletes lenne.

-Igen.

-Persze hozzá kell fűzni, hogyha beidomítod elveszti még azt a kicsi önállóságot is ami benne van. Olyan lesz, mint te. Utánad fog futni, mint egy mentorállt. Elégaljas húzás lenne.

-Én még mindig jobb vagyok neki, mint az a nyomasztó, és tompa környezet, amiben most van.

-Ez igaz, de ha a szárnyaid alá veszed, csak egy Kylliki2-est faragsz belőle.

-Nem akarja senki megváltoztatni, csupán nem akarom, hogy valami gyépés felvigyázót kössenek hozzám. - mondta, majd kibámult az ablakon. Mélyen a Londoni táj mögé.

-Megérkeztünk.

A lány kiszállt az autóból, majd előresétált a nyitott ablakhoz.

-Biztos bemenjek?

-Ez a gazdag népség túl sznob ahhoz, hogy észrevegyenek valakit magukon kívül, még ha az az ő levegőjüket szívja.

-Majd jövök - intett, majd az ajtóhoz sétált.

Halkan kitárta, és csendesen besompolygott. Az ajtó mögött egy lépcsőt pillantott meg, ami a szobákhoz vezetett. A tompa hangok, amik az étkezőből szűrődtek ki, arra következtették, hogy épp reggelizik a család, tehát nyugodtan nyitott be az első szobába. Meg is találta amit keresett, Syvan alvóhelye. 

Nem volt túl nagy, sőt egész apró. A világoslila falak, fehér bútorok, ezzel a hatással a ház legotthonosabb részét alkották.

Miután minden zugba bepillantott, gyorsan célba vette a fürdőszobát, ugyanis lépteket hallott a lépcsőtől. A sivár csempefalak mellett állt egy törölközős szekrény, ez nyújtotta a legjobb búvóhelyet. Sy besétált, és a tükörre meredt. A hívatlan vendégnek azonban a kis bútor túl aprónak bizonyult, de sikerült egy hang nélkül kifutnia. Ezt a barna hajú lány észre sem vette, csak tovább bámult előre.

A betolakodó az ágy alatt várta meg, amíg a szoba tulajdonosa lemegy.

Utána előbújt, és megnyugodva olvasgatni kezdte Sy egészségügyi naplóját.

-Hm...- motyogott – Vércsoport A-pozitív, még sosem volt komolyabb betegsége. Tökéletes.

-Te itthon fogsz tunyulni egész nap? - hallatszott lentről. A hangos beszéd miatt majdnem elejtette a könyvet, de végül egy mozdulattal ez eredeti állapotába helyezte.

-Hé! - folyt a beszélgetés odalent.

-Ajj... Na én lassan megyek.

-Menj csak, nem fogsz hiányozni.

-Szia bátyó!

Syvan kiment, amit a hívatlan vendég is elindult. A lépcső korlátjai között megpillantotta Sy kiköpött mását férfiben. Elfeküdt a kanapén, és a tévét bámulta, amin épp egy tortakészítő műsor ment. Végül csendesen kiért, épségben a betolakodó, akit a sofőr már várt az autóban.

-Na, hogy ment?

-Megfelelt, mind a két célra.

-Nem gondolod, hogy ez túlzás? Ezt csinálni egy ismeretlen szegény kislánnyal? Tönkre teszed az életét.

-Ugyan, szerintem ha igazán erős jellem, még jobb élete lesz.

-Lehet, de az egészsége...

-Jaj... teljesen életerős, rendesen táplálkozik, és mozog. Nem lesz probléma.

-És mikor fogják elintézni?

-Még nem tudom. Lehet holnap, vagy akár a jövőhéten.

-Pedig elég sürgős.

-Igen, az... - nézett le a földre bűnbánóan.

-Ne aggódj, minden rendben lesz, Kylliki!

***

II. Fejezet – Kylliki, a finn diák

Ahogy feljebb néztem, egy egészen különös lányt pillantottam meg. A haja perzselően vörös volt, és a különös cipőjével együtt, ő a legfurább lány a suliban, akit valaha láttam. A szája a 360 fokos mosolyból egyszer csak elhervad amikor rám néz. Még mindig a lába előtt fekszem.

-Köhhm... Bocsánat! - ugrok hátra.

Egyszer csak egy szőke hajú, fiú lép a lány mögé és a hátába támaszkodva a hasát fogva nevet.

-Áhh... Ő lenne a nagy utódod? Hát ez kész! Röhögőgörcs.

-Pofa be! - Mordul vissza a lány, és mosolyogva a kezét nyújtja felém.

-Szia! Én vagyok a klubunk elnöke. A nevem Kylliki Kova.

-H-heló! Én Syvan Doyle vagyok. - dadogtam.

A fiú nagyokat szuszogva hátra dőlt, és összetalálkozott a szemünk. Azt hiszem, A világos haja, pont eltakarja a szemét.

Tehát ez lenne a 101-es terem. Nem hasonlít teremre, hiszen minden tele van kaktuszokkal, és párnákkal, meg könyvekkel tömött könyvespolcokkal. A falon viszont egy hatalmas plazma tévé lóg, és néhány hangszóró, előtte pedig egy rakás bordó babzsák Nem hasonlít egy teremre se, pedig a relax teremnek pont így kéne kinéznie...

A fiú és a lány hátrébb lépett. A többiek csak egy helyben feküdtek a terem különböző részeiben. Micsoda emberek. Még sosem láttam egyikőjüket sem.

Az egyik puffon egy hosszú, lila hajú lány könyvet olvas, gumicsizmában, míg mellette egy másik lány fest valami furcsa alakot, amit nem tudok meghatározni. A terem leghátsó részében pedig ül valaki, akinek a fejére van húzva egy lepedő.

-Engem hívj csak Kyl-nak, vagy csak K-nak. Ő itt Arron Winchest – mutat a szőke fiúra. - A kis lila tündérke Liah Perpline, és mellette a barna rövid hajú festőművész, ő „N”, vagyis Nell Hurbert.

-Nagyon örülök! - mosolygok, de vissza se néz rám senki, aztán egy nagy ütést érzek a vállamon. A vörös lány rácsapott a vállamra, majd valamiféle szánalom röhögéssel vegyített arccal makogta:

-Ugyan nem lesz itt semmi baj, egy kettőre összebarátkozol velünk.

-És ő? - nézek a sarok felé.

-Ja, ő csak Theo, de hívd csak a vezetéknevén Cecil-nek. Hallod Cecil? Told ide a képed, és mutatkozz be szépen! - üvölti a sarokba, de senki sem reagál, csupán a szőke hajú fiú kezd el halkan nevetni, majd megfogja a vállam és lenyom egy székre, maga mellett. Én csak pirulok, mert nem szoktak ilyen közvetlenek lenni velem. Ő nyugodtan hátra dől, és nézi, ahogy K üvöltözik a másik srácnak hangosan.

-Nem hallod szívem? CECIL! GYERE IDE!

Egyszer csak a szürke lepedő az égbe repül, és a fiú gyorsan kijön alóla. Igazán helyes. Barna, göndörkés hosszú haja van, de nem lóg a szemébe. Mellesleg nagyon magas.

-Most figyelj! - suttogja felém Arron, amivel megszakítja a bámulásom.

-Hányszor kell még elmondanom? A nevem Kensel, és nem Cecil! Nem tehetek róla, hogy a hülye finn kiejtéseddel nem tudod felolvasni normálisan! - ordítja, és a homlokát egészen összeérinti a nála alacsonyabb Kyl-éval.

-Elmondanám, hogy elsős voltam! Alig beszéltem a nyelvet, és most nem erről van szó, mutatkozz be! - utasítja a lány és a fiú egyből engedelmeskedik. Felém nyújtja a nagy kezét és sóhajtva elmormolja:

-Theo Kensel vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. - A mély hangja bezengi a termet, és mindenki elhallgat. Én alig tudok megmozdulni, és a kicsi kacsómat hozzáérintem az övéhez.

-S-syvan Doyle. - még csak rám se nézett.

Ahogy kimondom visszahúzza a kezét, és elindul hátra, a sarkába.

-Ne is álmodozz róla! Megbeszélést tartunk, mindenki jöjjön ide.

Theo felhúzza a vállát, majd visszaballag.

-Na, mi az első véleményed a klubról?- lehel a fülembe a szőke fiú.

-Ő. Nem tudom.

-Heh...- nevet halkan.- Látom elég határozott vagy, de ne aggódj, ilyenkor még mindenki az. Mi is nagyon visszafogottak vagyunk, mert új vagy. Te vagy az első.

-Mi? Miért? - kérdezném, de odébb húzza a székét a többiekhez. Közben körbegyűltek. Ez lenne a megbeszélés?

-Szóval,- kezd bele Kylliki- Köszöntök hivatalosan mindenkit az első tanítási napon, amikor is egy klub napot tartunk. Mivel Sy még nem ismer minket, ezért tartunk egy gyors bemutatkozást. Kezdje a klub kabalája Cecil. - mosolyog Ky, miközben Theo szinte megpukkad, de vesz egy nagy levegőt, és a földre nézve elkezdi:

-A nevem Theo, Anglia egy kis városkájából jöttem, a koleszben lakom. Szeretek mangákat olvasni, úszni, biciklizni. Ennyi.

A szó a mellette ülő lányhoz ér, majd ő kezd el mesélni.

-Liah vagyok, és olvasok.

Ennyi lenne? Nem szólt semmi mást. A haja? Vagy valami?

-A nevem Nell, de szólíts N-nek. Engem kirúgtak a szépművészeti gimnáziumból, és ezért járok ide. Imádok festeni, de sajnos nagyon kevesen értik meg a képeimet. - hadarta végig mosolyogva. Eddig teljesen komoly volt, de most hirtelen nagyon vidám lett.

-Ó, ó, és még. Amikor festek senki ne zavarjon, mert leharapom a fejét.

MI? Oké ezek tényleg nagyon fura emberek. Nem mellesleg olyan hétköznapian beszélnek, nem mintha London egyik legjobb iskolájába járnának. Úgy tűnhet, mintha primitív tanulók lennének, de mégis van bennük valami, amit nem értek. Valamilyen fura, érthetetlen dolog.

A szőke fiú a következő, és már hátra dőlt, de Ky közbe vágott és valamilyen magas hangon kezdett motyogni:

-Izé. Arron vagyok, és informatikai zseni, de ezt sosem mondom, mert túl szerény és beszari vagyok. Egyébként imádok zenéket írni, mert született virtuóz is vagyok, amúgy.

-Ha-ha-ha-ha-ha. - mordult fel mélyen Arron, miközben N, és Theo, majdnem kiköhögték a belüket, pedig tényleg nem volt annyira vicces. Én csak tátott szájjal ültem, szó nélkül.

-Hé! - szólt nekem Liah. - Nyugi, csak azért röhögnek, mert Arron sokszor csinálta ugyanezt Kyl-al. Normális a humorérzékük, csak kicsit retardáltak. - mondta fapofával.

-Rólam pedig sok mindent lehetne mondani, de annyi elég, hogy focizom, szájdobolok, mag persze imádom a kaktuszokat. - tehát ezért van tele velük a terem -Ezek mellett finn származású vagyok, és néha félrebeszélek. Te jössz.

-A nevem Syvan, de legtöbben csak Sy-nak szólítanak. 10.-es vagyok, az A-osztályban, ahol egész jók a jegyeim. Francia, spanyol, Latin nyelveket tanulok. Szeretek olvasni, varrni és rajzolgatni, de az ecset nem fér a kezembe. Van egy bátyám, egy húgom, és egy öcsém, akik ikrek. Az apám viszont nem él velünk, Tudom, nem vagyok annyira izgi, mint ti, de...

-Ugyan, te még nagyon fiatal vagy – vágott közbe Ky – előtted az élet. Amúgy, mi mind végzősök vagyunk Liah-t leszámítva, ő 11.-es.

Hirtelen megszólalt egy telefon, ami egy furcsa zongora műt kezdett játszani. Arron előkapta a mobilját, és felkiáltott:

-Megjött.

Mi? Ismét elképedve ültem a széken, a támláját markolászva, de hamar jött a válasz.

-Akkor menj! Vidd Sy-t is! - utasította Ky.

Az „informatikai zseni” megfogta az alkarom, és ki vonszolt, majd a lépcsőre nézve elengedett.

-M-Miről van szó? Mi jött meg? - kérdeztem értetlenkedve.

-Csak a pizza, és az üdítő. Tudod, a programok helyett, a vezető nőnk ezt tartotta fontosabbnak. Egyébként ő gondolta ki az ötletet, hogy legyen egy saját klubunk. Eredetileg, csak egy helyen vesszük a ruháinkat, onnan ismerjük egymást, de egyikünk sem mehetett egy klubba sem. Gondolom te is ezért jöttél ide.

-Igen. A rajzklub már megtelt, de akkor sem mentem volna szívesen. - válaszoltam a cipőmre bámulva. Most, hogy belegondolok, először vagyok teljesen kettesben, úgy igazán egy fiúval. Ahogy őt nézem picit sem zavarja, de én ááá...

-Értem. Furcsa, hogy ennyire hasonlít a nevetek.

-Ky-al?

-Igen.

-Figyelj, mi volt az az utódos duma?

-Ó. Tudod, ő nem az a fajta lány, mint a többi. Valahogy összefogja az embereket. Minket is összefogott. Mivel jövőre már nem leszünk itt, Liah pedig elköltözik, a 101-es termi klub, rajtad kívül felszívódik. Nem arról van szó, hogy toborozz embereket, csak hátra akar hagyni valakit, aki már látta azt, amit ő, vagy valami ilyesmi. Ezt majd még úgy is elmondja neked.

-Ó, oké.

Leértünk az ajtóhoz, ami kitárult, és valami hihetetlen volt mögötte.

Mintha Arron klónja lenne. Teljesen ugyan úgy néznek ki.

-Syvan, bemutatom a klubunk személyi ételfutárát, a bátyámat. Clyd-ot.

-Nagyon örülök – nyújtottam a kezem.

-Szsintén. Tessék öcsi, itt van.

-Köszi, szia!

Becsukódott az ajtó, és a hat darab pizzát gyorsan felvittük. Már az ajtó előtt lehetett hallani, ahogy Ky üvöltözik.

-Tippeljünk, szerintem csak magában ordibál. - hadarta gyorsan Arron.

-Szerintem Theo-val.

-Nyugodtan hívd Cecil-nek.

Elmosolyodtam, majd az ajtó kitárult. Ky farkasszemet nézett egy papírral, és kiabált?

-Ki a fene talál ki ilyesmi? Még hogy képeket kell küldeni a klub tagjairól?! Hülyeség.

A többiek csak fogták a fejüket, és egy szót sem szóltak.

-É-én hoztam. - motyogtam halkan.

-Nyugi, rajta kívül mindenki hozott igazolványképet, csak ő nem. - mutatott Liah Kyllikki-re.

-Nembaj, gyorsan! - indult meg az ajtó felé, és ő is megragadta a kezem, majd kifutottunk az ajtón.

-Mégis mit csinálunk?

-Kamuzunk valamit a fotóklubnak.

Leértünk a másodikra, ahol egy aranyos kamerás matrica mutatta, megérkeztünk. Ky bekopogott. Hamar ki is nyitotta egy szemüveges fiú az ajtót.

-Igen?

-A média tanár küldött, hogy egy próbafotózás illesszetek be a mai programba. Rólunk kell igazolványképet csinálni.

-Ó?! Gyertek gyorsan.

Hihetetlen. Olyan gyorsan mondta, és hibátlanul. Nekem anyanyelvem az angol ilyen helyzetben mégis félóra után tudnék csak ilyen összefüggő hazugságot kitalálni.

A fotóklub terme konzervatív és egyszerű volt. Ilyennek kell lennie egy átlagos, unalmas térnek.

-Éppen csendéletről készítettünk képet, de szerencsénk van, a ponyvát még nem szedtük le.

Egyesével leültettek mindet, és vagy tíz képet csináltak rólunk. Utána felálltunk, és a laptopon végignéztük őket. Én teljes fapofával, míg Ky hatalmas mosollyal szerepelt a képeken.

-Oké, most nyomtassátok ki!

-Mi?

-A munkáitokat beszedik, és értékelik.

-Oké, akkor várjatok egy percet.

Hamarosan meg is hozták a kemény lapra nyomtatott munkákat. Kylliki megfogta a papírköteget és már ki is mentünk. Három méterre az ajtótól, a kukába dobta a képeket, kivéve egyet, amin nagyot mosolyog.

-Most pedig leadjuk őket.

Nem tudom eldönteni, hogy ez most gonosz, és rossz cselekedet, vagy jó volt. Teljesen összezavarodtam. És mi ez az utód dolog? Én csak egy olyan klubbot kerestem, ahol csak ülök olvasok és lustálkodok. Ilyen egyszerű. Erre egy ilyen fura emberekből álló csapatot kaptam, akik teljesen primitívek, valószínűleg bukásra álló, rossz tanulók. Olyan felsőbbrendűnek érzem magam, amikor belépek a 101-es terembe. Akkor most én vagyok okos, vagy ők uninteligensek? Amikor az osztályomba lépek be nem érzek semmi ilyesmit, sőt. Teljesen szürkének érzem magam. Olyan átlagosnak, de ha ebe a terembe lépek, hirtelen én leszek Sy, az új lány, de nem csak ebben vagyok más, ők különlegesek. Ők az egyediek, és egyszerűen én vagyok az egyetlen szürke. Azt hiszem jobb lesz, ha átiratkozom jövőhónapban a rajzklubba.

-Itt vagy? Ugye nem zavartalak meg?

-Ja, nem.

-Azt hiszem tudom, min töröd a fejed. Már én is átéltem ezt. Amikor te vagy a zöldbokájú.

-Az nem zöldfülű?

-Tényleg, - mentegetőzött vigyorogva – bocsi, de még van egy két apróság, amit nem tudok.

-De hogy lehettél te a legfiatalabb, a klub csak idén jött létre.

-Nem a klubra gondoltam. Tudod, az amikor valaki más, mint a többiek, az egy fura dolog. Sokan nem tudják felvállalni önmagukat, ezért egész életükre beleolvadnak a saját átlagos környezetükre. Az a közös a 101-es termi klub tagjaiban, hogy ők felvállalták a másságukat, egytől-egyig. Meg persze lazítani akarnak klub időben, meg jóban vannak velem.

-Akkor én biztos nem illek be hozzátok, hiszen teljesen átlagos vagyok.

-Nem hiszem. Szerintem nem véletlen, hogy a mi klubunkhoz csatlakoztál. Ez azt mutatja, hogy ki akarsz törni. Legbelül érzed, hogy te is egyedi vagy, és ki akarsz törni. Minden ember egyedi, nincs kettő ugyanolyan lélek... Tudom, hogy ez a lelkizős duma nagyon gyász, de ezt tudnod kell.

Olyan, mint... valami próféta. Nem tudom mire vélni. Az egyik részem úgy érzi túl sok lelkizős könyvet olvasott, a másik pedig issza a szavait. Furcsa. Bár, nem tudom miben lennék különleges. Á... hülyeség az egész.

Felsétáltunk a diákirodához, ahol nem volt senki. Mrs. Constans egyedül üldögélt a székében, és Tom Hardy egyik regényét olvasgatta.

-Jó napot kívánok! A képeket hoztuk, Mrs. Constans.

-Azt a belső irodában kell leadni. Vigyázzatok, mert Pókláb kicsit mérges. - dünnyögte a pult mögül. Ky legyezett egyet a kezével, majd egy fehér ajtó mögé lépett.

-Ki az a Pókláb?

-Majd meglátod – suttogta.

Beléptünk egy steril iroda szobába, ahol egy fehér íróasztalnál ült, egy ősz hajú, idő nő.

-Szia Pókláb!

-Ajj... Szia Kylliki! - motyogta a fejét fogva.

-Hosszú volt az éjszakád? - kérdezte Ky, miközben elő vette a képeket.

-Mondhatni. Hoztad a képeket?

-Persze.

Tegezik egymást? A diákokon kívül nem ismerek senkit, aki tegezne engem, vagy én őt. Ez olyan furcsa. Arron-nak igaza volt. Ezt a lányt körülveszi valamilyen légkör. Az emberek megbíznak benne, vagy nem is tudom. Azt hiszem, ilyen szeretnék lenni.

-Neee! - kiáltott fel a hölgy. - A te képed sokkal nagyobb. Miért? Mégis mit mondjak Mrs. Lospell-nek?

-Ezt a képet a fotóklubban készítették. Az ott tanuló diákok úgy tudják ez ellenőrző munka. - mondta teljesen nyugodtan.

-Ajj... Már megint?

-A morcos asszonyságnak elég annyit tudnia, hogy amíg a nyáron otthon csináltattam igazolványképet, ott ez az átlag méret. - válaszolta, majd mind a ketten kuncogni kezdtek, és valamiért belőlem is kifakadt. A nagy nevetésbe, Pókláb kezéből az összes kép az asztalra hullott. Azon a hófehér asztalon voltunk először együtt mindannyian megörökítve.

***

I. Fejezet – A névtelen klub

-Miket el nem várnak mostanában a fiatalságtól?! - motyogta Anya, miközben az újságot bújta.

-Ugyan már, szerintem a mi kis Sy-unk kibírja - puszilta meg a fejemet a bátyám.

-Szerintem ha ez a megkötés az átlag emberekre vonatkozna, talán nem bírnák, de mi egész biztosan teljesíteni tudjuk - mormoltam hivatalosan.

-Bizonyára. Nem is vártam tőled más választ – mondta.

Már megszoktam, hogy ezt kívánják meg tőlem. Az anyám, aki a gazdag férjhez kötött aggódó szülőt játssza, a bátyám, aki még a boldog, harmonikus családban nőtt fel, és most az Oxfordon tanul, az apám, amióta megszülettem a munkába temetkezik, ezért nem sokat látom, ahogy a családból senki más sem. Tulajdonképpen csak karácsonykor, és nyáron egy hétre jön haza. Nem bánom. Elég kellemetlen ember, és még Anya is bevallotta, hogy a pénzéért ment hozzá. Nem nagy dolog. Nálunk az ”arisztokrata” családokban nem.

Soha, egy percre sem bántam, hogy az vagyok, aki. Mindig azzal nyugtatom magam, direkt van ez így.

Felálltam az asztaltól, és bementem a fürdőszobámba. A fehér csempével borított szoba, olyan steril és idegen volt, mint a ház többi része. Teljesen tiszta, és semmilyen emlék, hűtőmágnes, családi kép nem volt sehol. Már megszoktam. Belenéztem a tükörbe, ahonnan a képzeletemben létező tűzvörös hajú lány rám kacsintott. Persze én a suli egyenruhájában nem nyújtottam olyan eleven látványt, mint ő.

-Huh... - sóhajtottam, majd kisétáltam az előszobába, ahol Anya már öltözködött.

-El kell intéznem valamit az öcsédnek, úgyhogy elmegyek. Kérd meg a sofőrt, hogy vigyen el, és este találkozunk. Szia kincsem! - köszönt el, és egy csókot dobott felém.

-Szia.

Kisétált a drága Prada kabátjában, és beült a BMW-be. A hosszú, szőke haja majdnem a derekáig ért, ezért mindig betűrte. Olyankor rá sem lehetett ismerni.

Jó anya. Nem is találnék nála jobbat. Mind a négy gyerekét ugyanannyira szereti,és mi is őt.

A bátyám, Arthur most éppen itthon van, mert év elején elvileg nem kell tanulnia, bár ezt csak azért mondogatja, hogy velünk lehessen. Hazug.

-Te itthon fogsz tunyulni egész nap? - szólok rá, hangosan.

-Hé! - hortyogott vissza – Valakinek az ikrekre is vigyáznia kell nem?

-Ajj... Na én lassan megyek.

-Menj csak, nem fogsz hiányozni. - harsogta bohókásan, pedig mind ketten tudjuk, hogy imádja az ő pici húgát, minden esetre rácsikorgattam a fogam, amin nagyot nevet.

-Szia bátyó!

Kiléptem az ajtón, ahol Mr. McEby, a sofőr várt. Egyedül ő tud az én titkos szenvedélyemről.

-Jó reggelt Kisasszony! Ma sem kívánja igénybe venni a szolgáltatásaimat?- kérdezte nyájasan.

-Tudod Fred, amikor ilyeneket mondasz, az átlag emberek azt hinnék, nem a sofőröm vagy. - Motyogtam, miközben ő nevetett egyet az ősz bajusza alatt.

-Na, de Kisasszony?!

-Nem, ma is metróval megyek.

-Rendben. Ez esetben visszaviszem az autót. Jó utat, Kisasszony.

Elindultam az állomás felé, és lassan lesétáltam a vagonokhoz. Amikor itt vagyok, kivételesnek hatok. Otthon, és az iskolában átlagosnak érzem magam, de jelenleg ebben a vagonban, én vagyok a legkonzervatívabb, legműveltebb. Élvezem.

Hamarosan megérkeztem az én leszállómhoz, ahol kipréseltem magam a tömegből. Ráálltam a mozgólépcsőre, ami egyenesen a Rutherford Gimnázium előterébe vezetett. Magamhoz szorítom a könyveimet, és besétálok a suliba.

Felbaktattam a 3. emeletre, és ismét átlagosnak éreztem magam. Mindig ez van, ha besétálok ebbe az épületbe. Bár, maga az iskola csodálatos, végig virágminta dombornyomatokkal van díszítve a fal, és barnás fa berakással.

Mellesleg hatalmas az egész. Három fő épületből áll, az első a 9. évfolyamnak, a második a 10. és a 11. évfolyamnak, a harmadik pedig a tanároknak és a végzősöknek van fenntartva. Ezek mellett van uszoda, tornaterem focipálya, könyvtár, és egy nagy aréna a kosarasoknak és a pom-pom lányoknak. És a nyáron megépítették a Klub épületet, ahol a klubtermek vannak. A leírás szerint, egy klubban nincs évfolyam szabályozás, vagyis végzősök és elsősök is lehetnek.

Az új épület külön számozást kapott, és 110 új termet, de abból egy rakás összenyitható a nagyobb kluboknak.

Még fogalmam sincs, hogy melyik klubba jelentkezzek, ezért halogatom, amíg csak lehet. A probléma csak az, hogy ma reggelig kell leadni a jelentkezési lapot.

Megmászok még egy emeletet és beállok a sorba a diákirodába. Csak ketten állnak előttem, ezért hamar sorra is kerülök.

-Jóreggelt! Kérem a lapot! - szólít fel a hölgy, aki még nem látta, hogy a lapomon semmi sincs bejelölve.

-Kaphatnék egy tollat?

-Persze.

Gyorsan átfutom a sok lehetőséget. Búvárklub, rajzklub, matekklub, biológiaklub, kötőklub, teaklub, informatika, klub, pom-pomklub, kosárklub, fociklub, filmklub... és még egy rakás. Igazából szívesen mennék a rajzosokhoz, de úgy hallottam, hogy ott sokan vannak. Ááááááá... Mi legyen?

-Nem lehet megúszni valahogy a klubokat?

-Sajnálom, de ez az előírás. Adja csak ide, had nézzem.- nyújtja a kezét és én oda adom a lapot. Megvakarja a fejét miközben átfutja a a lehetőségeket, majd felkiált:

-Megvan! Már láttam én ezt régebben is. Furcsállottam, hogy mi az, ezért megkérdeztem. A 101-es teremben van a selejt klub, teljesen névtelen. Nem tudja senki, hogy mi van ott, valószínűleg azok vannak ott, akik nem találtak maguknak semmit. Jelöld be azt kedvesem, úgy is csak 5-en mentek eddig oda, és 6 fő a minimum.

-Rendben – bólogatok, és beikszelem a papíron a 101-es termi klubot.

Mrs. Constans rám mosolyog, és elköszönünk. Nincs más hátra, mint megkeresni a 101-es termet. Minden esetre, ha rossz lesz, még mindig át jelentkezhetek félévkor máshová.

Átsétálok, majd megkerülöm az udvart, és belépek az új épületbe, Olyan idegen, de mégis otthonos.

Nagy a hangzavar, és a zsivaj betölti az egész teret. Sok diák csak sétálgat ide-oda, amíg én próbálom felderíteni a számozást.

-Hé!- mondja valaki a tömegből. Ana sétál felém.

-Szia Sy!

-Helló!

-Látom végre leadtad a lapod, én már az évnyitón leadtam,

-Tudom, de nem kerültem be hozzátok.

-Mi?

-Már megvoltatok 25-en. - motyogtam, mintha szégyellnék valamit.

-Ó... Nagyon sajnálom, Akkor hova mész?

-Semmi baj, a 101-es termi klubba,

-Az meg mi a frász, és miért ilyen béna a neve?

-Nem tudom... Apropó, nem tudod merre van az a a terem:

-Menj fel a 4. emeletre és meglátod. Azon az emeleten nem is tudtam, hogy vannak klubok...

-Oké. Köszi.

-Nincs mit, sok sikert!

Anastazia Wolf, ő a legjobb barátom. Azt hiszem... Gyönyörű fekete haja van, és nagyon okos a dumája, még ha ő maga nem is. Kettőnk közül én vagyok a szebb, de ő bevállalósabb, ezért nem igazán érdeklek senkit. Ez sosem zavart. Lehet, hogy valami baj van velem, de nembánom.

Felsétáltam a 4.-re és minden kiürült. Már csak az elnyomott, halk hangokat hallottam. Ez a legfelső emelet. Lehet, hogy az antiszocok klubjába jöttem? Vagy a kövérekébe? A fene, lehet hogy inkább valami hétköznapi klubba kellett volna mennem, mint a pom-pom-klub. Bár én nem vagyok annyira csinos hiányos ruhákban.

El vigyorodtam, ahogy elképzeltem magam. Ahogy közelebb léptem a 101-es terem barna ajtajához, halk sugdolózást hallottam. Legugoltam, és a fülemet az ajtóhoz tapasztottam. Még nincs késő elfutni...

-Ajjj... Remélem jön még valaki, mindjárt becsöngetnek. - harsogta egy gyenge hang.

-Nyugi! Mrs. Constans üzente, hogy jön még egy lány. - felelt egy fiú.

-Ajánlom is neki, különben mehetek a foci klubba, de akkor szinte biztosra vehetem a következő intőt. - mormolta egy eleven lány. Ilyen egyedi hangot még soha sem hallottam, és intőt kap? Egy lány?

-Kellett neked jól játszani, tudod hogy ha még egyszer fiúnak öltözöl, akár meg is buktathatnak.

-Ugyan már... Szín ötös vagyok. Engem még a sármos igazgató úr maga sem rúghat ki.

-Ez igaz.

Közelebb csoszogtam, hogy jobban halljam, de egy kicsit túl hangosan. Meghallottak?

Nem hallottam mit mondanak, de két lábdobogást hallottam, majd az ajtó befelé kinyílt, és én szabályosan beborultam a 101-es terembe.

-Üdvözöllek a névtelen klubban!- harsogta a hiperaktív lány, akinek épp farkasszemet néztem a cipőjével. Egy egyedi tervezésű, mályva, vastagtalpú, bőr cipő volt. Még sohasem láttam ilyet. Majd felnéztem, és valami egészen hihetetlen dolog fogadott.

***

Előszó

,,A művészetek és az alkotások célja, véleményem szerint az, hogy minden ember különféleképpen értelmezze, sajátjává formálja azt.''

Ez a történet egy átlagos angol lányról szól, akinek a személyisége még nem formálódott ki. Ebben segítségére lesz az a két év, amit az érettségi előtt a 101-es termi klubban tölt. Új embereket, más világokat is megismer a sajátján kívül. Az eddig zárkózottnak hitt lány kinyílik és belekóstol a világ minden részébe. Az általa át élt különös események tolmácsolásában megismerhetjük a Rutherford Gimnázium felsőbb éveseit, és a Holland Park motoros bandáját.

• Ez a blog nem a teljesen különleges sztorijával, hanem a hétköznapi történek tanulságával, mondanivalójával nyújt útmutatót.

Syvan Doyle egy számára átlagos, gazdag angol családba született, 16 éves lány. London egyik legjobb gimnáziumában tanul, ahol az új szabályok szerint, minden diáknak kötelező egy klubhoz csatlakoznia, ha le akar érettségizni. Mivel barátai már egy betelt tagszámú klubba iratkoztak be, ő egyedül vág neki a 101-es terem rejtélyeinek.

Kylliki Kova finn országból érkezett a Rutherford Gimnáziumba, ahová átlagon felüli tanulmányi eredményeivel nyert felvételt. Kyl teljesen eltér a körülötte élő lányoktól, ugyanis egzotikus kiejtése és vörösen lángoló hajszíne felhívja minden ember figyelmét. Ezen kívül az öltözködése, és hobbija is rendkívül egyedi. Focizik, szájdobol, megállás nélkül fecseg és megmaradt idejét a szeretett kaktuszaira fordítja. Mikor végzős lesz, egyedi csapatának új vezetőt keres. Erre a posztra az egyetlen jelentkező Syvan Doyle, egy átlagos, csendes lány. Így rögtön belekezd a betanításába.

Remélem, sok fejlődő személyiséghez eljut a történetem.

Kellemes olvasást!

Anima Pusilla, a szerző